Határozottan haladok az erdő fele, magam mögött hagyva a várost és a mindennapit. Belépek. Az első pár lépésben még gondolatok cikáznak a fejemben: mi van, ha kószál itt valaki, aki megerőszakol? Mi lesz, ha eltörik a lábam és mentőt kell hívnom? Félek.

Bár a rém-prológust minden alkalommal eljátssza az elmém, mégis elszánt lépésekkel hatolok mélyebbre. Pár perc ritmikus gyaloglás és mély lélegzetvétel után tényleg megérkezem az erdőbe. Hirtelen kitágulnak a határaim és a lényem belesimul az erdő valóságába.

Felfigyeltek rám, amint beléptem. Madarak füttyentettek, röppentek fel, ág reccsent, őzek ugrottak, terek nyíltak. Mennyien vagyunk, pedig sehol egy ember!

Engedek a kísértésnek és kóborolni kezdek. Megölelek egy fát, érzem, hogy élet van benne, majd tovább megyek, amerre a szem ellát. Édes-keserűen törnek rám gyermekkorom természetben töltött zavartalan percei és a természetre való rácsodálkozás képessége. Miközben érzelemvilágomat szomorkássá teszi e kettős érzés, a testem egyre élettel telibb. Azon kapom magam, hogy ugrándozni vágyom. Ha valaki meglát, azt gondolja, bolond vagyok! Körül is nézek gyorsan. Sehol senki. Ah, de jó lenne engedni ennek az érzésnek, akár táncolni, vagy lelkesen örvendezni. Közben egy árkon mászok át, de leplezve már ugrándozok az örömtől, ami átjár. Az árok másik felén, az erdő egy újabb rétege mutatkozik meg, sűrűbben és még színesebben. Terek tárulnak elém, ahol a nyugalom honol. Odasétálok, ahol a legnagyobb nyugalmat érzem és leülök. Percekig ülök és nézek ki világomból egy másik világba. Hullámokban jár át az öröm, hogy mindenem megvan, ami ebben a pillanatban kell, és a testem beleborzong a hálába. Fura, bizsergő érzést észlelek a bensőmben, ami lüktet és áramlik. Ugyanezt érzékelem a térben is körülöttem.

Az értelmem kapitulál a felismerés előtt: e kettő egy forrásból fakad, ez maga az élet.